A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény [Mt.] alapján munkaidő a munkavégzésre előírt idő kezdetétől annak befejezéséig tartó idő, valamint a munkavégzéshez kapcsolódó előkészítő és befejező tevékenység tartama [Mt. 86. § (1) bekezdés].
A (3) bekezdés továbbá kimondja, hogy nem része a munkaidőnek a munkavállaló lakó- vagy tartózkodási helyéről a tényleges munkavégzés helyére, valamint a munkavégzés helyéről a lakó- vagy tartózkodási helyre történő utazás tartama [Mt. 86. § (3) bekezdés]. Munkavégzés helyén ebből a szempontból nem kizárólag a munkaszerződésben rögzített munkahely értendő, hanem bármely hely, ahol munkát kell végezni. Így például az is, ha kiküldetésben, akár bel-, akár külföldön történik a munkavégzés. Hasonlóképpen, ha a munkavállaló a munkáltató által elrendelt képzésen vesz részt, ez számára munkaviszonyból eredő kötelezettsége, ezért ez esetben a képzés ideje munkaidőnek, a képzés helye pedig munkahelynek tekintendő. A képzés helyére és az onnan hazautazás ideje ekkor sem része a munkaidőnek. Ha pedig a készenlétben lévő munkavállaló a munkáltató riasztására a munkavégzés helyére utazik a munka felvétele céljából, ennek ideje is a készenlét és nem a rendkívüli munkavégzés idejébe fog tartozni. Az utazási idő részének minősül az utazás közbeni várakozás ideje is (pl. repülőtéri átszállás, határvárakozás stb.).
Az utazási idő tehát alapesetben a munkavállaló napi pihenőidejét csökkenti [Mt. 104. § (1) bekezdés]. Amennyiben ez napi szinten több órát jelent, a munkavállalónak kell mérlegelnie, hogy vállalja-e, hogy pihenőidejének meghatározott részét utazással fogja tölteni.
Ha azonban magának a munkavégzésnek olyan a jellege, hogy a munkavállalónak egyik munkavégzési helyről a másikra kell mennie, azaz munkaköri feladatainak részét képezi az utazás is (például értékesítők, területi képviselők, ellenőrök esetében), a munkahelyek közötti utazás ideje egyértelműen a munkaidőt fogja terhelni. (Megjegyzendő, hogy a magyar munkajog 2012. július 1. óta nem ismeri a változó munkahely jogintézményét, azonban azt nem zárja ki, hogy a munkaszerződésben munkavégzési helyként egy nagyobb földrajzi egység megjelölésére kerüljön sor. Ilyenkor ezen az egységen – pl. megyén – belül a munkáltató a munkavégzésre való utasításában egyúttal meghatározza azt a helyet is, ahol a feladatot el kell látni.) Ugyanez a helyzet akkor is, ha a kiküldetés, képzés helyére a munkavállaló nem otthonából, hanem munkáltatójának telephelyéről indul el: ez esetben az akár többórás utazási idő is a munkaidőnek fog minősülni.
Az Európai Unió Bírósága ugyanakkor a C-266/14. sz. eseti döntésében (Tyco-ügy) a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló 2003/88/EK irányelvre hivatkozással kimondta, hogy abban az esetben, amikor a munkavállalók nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel, akkor munkaidőnek minősül az az idő is, melyet lakóhelyük, valamint a munkáltatójuk által kijelölt első és utolsó ügyfél közötti utazással töltenek. Azaz az ítélet kivételt fogalmaz meg az Mt. 86. § (3) bekezdésben foglalt szabály alól, és ilyenkor a tartózkodási helyről a napi első munkavégzési helyre, valamint az utolsó munkavégzési helyről a munkavállaló otthonába történő hazautazás tartama is munkaidőnek minősül.
Kérdésként merül fel, hogy mivel a magyar munkajog szerint a munkavállaló munkaszerződésében mindenképpen szerepelnie kell a munkavégzés helyének, vagy ennek hiányában a szokásos munkavégzési hely veendő alapul [Mt. 45. § (3) bekezdés], ez az ítélet Magyarországon egyáltalán…